Építőművész hallgatók munkája a győri Torula Művésztérben

STÚDIÓSZÍNHÁZ EGY ÉLESZTŐGYÁRBAN 

A Soproni Egyetem – SKK – Alkalmazott Művészeti Intézet 
hallgatóinak munkája a
győri Torula Művésztérben

 

A Győri Szeszgyár és Finomító Zrt. területén áll egy eredeti funkcióját vesztett takarmányélesztő-üzem. Az 1960-as években emelt, a ’90-es évek óta üresen álló gyáregység épületeiben napjainkban leginkább raktározás történik, illetve itt működik a Concilium Arts Alapítvány üzemeltetésében a Torula Művésztér. Az elnevezés az épületben hajdan felhasznált élesztőkultúra nevéből ered.

Ebben a traktusban (mely a teljes épület beépített területének nagyjából negyede) kiállítóterek, alkotói műtermek és az ezek kiszolgálására szolgáló helyiségek találhatóak. A helyszín 2017. óta kiállítások, találkozók, workshopok, művészi alkotómunka számára ad otthont.

 

A soproni AMI építőművész MA hallgatói a 2020. őszi félév során az épület egyik elhagyatott terének belsőépítészeti tervezési munkáit kapták feladatul. A ház különleges terei, amelyek egykori, rendeltetésszerű működésük idején a technológiai berendezések sűrű és bonyolult hálózatával együtt is logikusan értelmezhetőek voltak, mára a gépezetek-vezetékek-csövek-relék-daruk-tartályok ipari rendszere és atmoszférája nélkül meghökkentő, szinte szürreálisan furcsa élményt idéznek. A művésztér az elmúlt évek során megújult, az élénk használat eredményeként emberek, gondolatok, színek, hangok töltik meg nap, mint nap, ám a vele szomszédos helyiségek továbbra is elhagyatottan, kopottan és csendjük szomorúságában várják sorsuk jobbrafordulását. Talán ez a kontraszt és miliő indította a hallgatókat arra, hogy egy különleges adottságú, üresen álló csarnok újragondolásába fogjanak.

 

A döntés magával hozta, hogy - bár a stúdium alapvetően belsőépítészeti irányultságú volt - elkerülhetetlenné vált a tervezési terület mély, alapvetésekig hatoló  térszervezési, helyiségkapcsolati, térkompozíciós sőt, funkcióbéli, épületszerkezeti vizsgálata is, melyet az alkotók nagy bátorsággal vállaltak. Az impozáns belmagasság (17 m) és a hozzá társuló négyzetes alaprajz (16x16 m) szinte szabályos kocka alakú kubust rajzol körbe, melyet egyetlen, galéria-szerűen kialakított köztes födém oszt meg, átriumos teret képezve. A zárófödémen üvegezett bevilágító-felépítmény ül. Az óriás doboz üressége, a felülről lehulló fény valószínűtlen szitálása, a zajok, visszhangok tévelygése és elhalása a pasztellszürkére fakult falak között, a határoló felületek textúrája, az enyészet már-már melankólikus, de semmiképp sem taszító, vagy ijesztő jelenléte valóban rendkívül inspiratív, mélyen megérinti a térben álló szemlélőt, így a választás érthető és indokolt.

A helyszínválasztást követő legfontosabb kérdés egy ideális funkció megtalálása volt. Az alkotók a téri adottságok és a szomszédos kulturális helyszín vonzásában egy stúdiószínház koncepciójának kidolgozása mellett döntöttek. 

Az alaprajz arányaiból világosan következett a centrális, három oldaláról nézőtérrel övezett nyílt színpad gondolata, léptékéből pedig a befogadóképesség. Az ülőhelyek száma mértéktartóan, a túlzsúfoltságot elkerülve került meghatározásra, megtartva ezzel a tágasság érzetét.

A közönség a szomszédos kiállítótér irányából érkezik, a számára szükséges kiegészítő funkciók (ruhatár, mosdó, büfé, foyer) annak már kialakult infrastruktúrájában állnak rendelkezésre. Ez a megoldás a gazdaságosságot is szolgálva használja ki a rokon rendeltetésekben rejlő szinergiákat, egyedi, sajátos élményt biztosít a színházba érkezőnek: egy képzőművészeti alkotásokkal benépesített csarnokon halad keresztül, itt várakozik, tölti a szüneteket, művészetek és terek izgalmas kölcsönhatásában.

A páholyok egy játékos alaprajzi vonalvezetésű, szellős, új födémszintre települtek, megközelítésük a földszinti nézőtérről történik, talán nem a legszerencsésebb módon csigalépcsők alkalmazásával. Lebegő szigeteik izgalmas, könnyed elemekként jelennek meg, elkerülve ezzel az alsó nézőtérre való „ránehezedést”.

A személyzetet és a művészeket kiszolgáló öltözők, raktár, mosdók, stb. az eredeti osztófödém szintjén kaptak helyet, elérni őket a régi (kissé kényelmetlen) ipari lépcsőn át lehetséges. Érdekes megoldás a szint üveg-padozatú, galériás közlekedője, mely a helyszűkét úgy kezeli, hogy az átrium fényhasábjának útjában nem képez akadályt.

A belsőépítészeti arculat az ipari atmoszféra és az új, elegáns elemek kettősségének jegyében született. A vasbeton vázas épület tartószerkezetének hangsúlyos, rideg felületképzését, a számos helyen alkalmazott üveg transzparens szenvtelenségét, a megvilágítás szikár fegyelmét jó ellenpontként tompítja a lágy textíliák mély mohazöldje. A formák harmóniája talán csak a tér egyenesek és szögek által írt alapdefinícióját megkérdőjelező köríves páholykontúrok esetében billen meg egy pillanatra. Azonban az alapterülettel és jó rálátással való gazdálkodás nehézségei és a minél áttörtebb, szabadabb, könnyedebb vízszintes osztás igénye indokolttá teszik ezt a megoldást.

 

A három hónapig tartó tervezési folyamat különös aspektusát a pandémia miatti online oktatás adja. A rendkívül komplex feladat kidolgozása során nagyon fontos személyes konzultációk, viták, egyeztetések, „együttfirkálások” lehetősége nem állt rendelkezésre. Elképzelhető, milyen nehézséget jelentett ez a hallgatóknak-oktatóknak. A fentiek és a merész témaválasztás dacára azonban az elkészült munka alapos, nagyvonalú, s ha a helyszínen egyszer valóban létrejön egy színház, továbbgondolásra okvetlen érdemes.

 

Alkotók:

Torma Mária, Bakos Dorottya, Botka Fanni, Frond Zita, Kollárik Anna, Torma Mária
hallgatók

Szén Molnár Tamás
belsőépítész, művésztanár, támavezető

Írta:

Szalay Szabolcs
Torula Művésztér